Idén megkondult a harang a Bunyaszekszárdi Falunapon. “Az innen elszármazottaknak egy álmuk vált valóra ezáltal, hiszen 35 év után hallhattak ismét harangszót a szülőfalujukban” – hatódott meg Ihász János igazfalvi polgármester, aki szintén bunyaszekszárdi gyökerű család sarja. Az augusztus 13-i, vasárnapi ünnepi istentiszteleten Fazakas Csaba lugosi református esperese és Czapp István igazfalvi lelkipásztor hirdetett igét, s részt vett Doru Milostean facsádi ortodox esperes is, valamint az a tengerentúli protestáns lelkész, aki eddig is támogatta az igazfalvi, facsádi és begamonsotori református templomokat. A harangszentelésre az 1980-as években elnéptelenedett, a Bega és a Maros közében fekvő úton megközelíthető falu betelepítésének 140. évében került sor. A harangra magyarországi önkormányzatok, vállalkozók, magánszemélyek és egyházak gyűjtöttek. A harang év közben az igazfalvi temetőben fog állni azon a haranglábon, amelyet az október 7-i falunapon állítanak fel, az évfordulókon azonban kiviszik Bunyaszekszárdra. A Bunyaszekszárdi Emlékbizottság által szervezett ünnepség idén négynaposra nyúlt, ugyanis a nagydorogi, vésztői (Igazfalva testvértelepülései), szekszárdi és eleki küldöttségek Igazfalván vendégeskedtek, vasárnap Bunyaszekszárdon vettek részt az emlékünnepségen, másnap felkeresték Vajdahunyadot és Déva várát, kedden pedig a facsádi búcsúba mentek. Kaczián János szekszárdi levéltáros, Bunyaszekszárd történetének kutatója jegyezte meg, hogy a harangnak van lelke, szíve, de nyelve nincs. Ugyanúgy szól a románoknak, mint a magyaroknak. /Pataky Lehel Zsolt: Harangszó Bunyaszekszárdon – 35 év után. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 16./
2008. május 12.
A lugosi RMDSZ és az Arató Andor Egyesület szervezésében emlékeznek meg május 17-én Willer Józsefről, politikai, művelődési és közéleti szerepvállalásáról. A mi Willerünk… című szimpózium keretében Lugos néhai kiemelkedő egyéniségének képviselői munkásságát, zenepedagógiai tevékenységét, és a kisebbségi kultúra védelméért kifejtett küzdelmét méltatják olyan előadók, mint Bakk Miklós kolozsvári politológus, Bárdi Nándor budapesti történész, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár, Szekernyés János temesvári művelődéstörténész, Kaczián János nyugalmazott szekszárdi levéltáros és Udvardy László lugosi zenetörténész. Megkoszorúzzák Willer József sírját a római katolikus temetőben, majd koncertet tartanak a római katolikus templomban Willer József műveiből. /Pataky Lehel Zsolt: Willer Józsefre emlékeznek Lugoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 12./
2008. augusztus 19.
Az 1981 óta nem létező Temes megyei falu, Bunyaszekszárd szülöttei, 1995 óta minden évben, augusztus második vasárnapján találkoznak szülőfalujuk helyén. Még 76–an élnek a környékbeli településeken és a nagyvilágban szétszóródott bunyaiak közül, de az idei falutalálkozón ennél sokkal többen, legalább 200–an vettek részt! A Bunyaszekszárdi Falunap résztvevői az új facsádi sportcsarnok bejáratánál felavatták a facsádi születésű Nagy Ernő, magyar olimpiai bajnok emléktábláját. Nagy Ernő a Los Angeles-ben olimpiai bajnoki címet szerzett, szekszárdi sportolókból verbuválódott magyar kardvívó csapat tagja volt. A Facsádtól mintegy 20 kilométerre, nehezen megközelíthető dombtetőn fekvő Bunyaszekszárd egykori templomának helyén emlékmű és harangláb, a temetőben kopjafa fogadja az évente egyszer ide zarándokoló bunyaiakat. A 1866–ban történt bunyai kirajzás történetét Kaczián János népművelő–levéltáros kezdte el kutatni. Ebből a kutatásból terebélyesedett ki Lugos és Szekszárd városok idén 15 éves tesvérkapcsolata, Facsád és Szekszárd tízéves múltra visszatekintő partneri kapcsolata, létrejött a Szekszárd – Lugos – Facsád Baráti Társaság, televíziós dokumentumfilm készült a ma már csak a Falunap alkalmából megelevenedő településről és a szétszóródott bunyaiakról. Nem tartanak bunyaszekszárdi falunapot a most 85 éves Ihász Teréz nélkül, aki 1981-ben utolsóként hagyta el szülőfaluját. „Amikor már költöztek el innen az emberek, minden lebontott házat egyenként megsirattam – idézte fel a szomorú időket Teréz néni – amikor kérdezték tőlünk, hogy mire várunk, miért nem költözünk mi is, azt feleltük hogy őrizzük a templomot. Végül a templomot is eladták az ötövösieknek, lebontották és elvitték…” Az alig 115 évig, 1866 – 1981 között létezett Bunyaszekszárd a két világháború között még virágzó település volt, saját templommal, paplakkal, magyar iskolájában 70 gyermekkel. /XIV. Bunyaszekszárdi Falunap. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 19./
